Ritkán fog el lelkesedés számítógépes játékkal kapcsolatban, különösen így van ez, ha egy alapvetően arcade jellegű autós mókáról van szó. A szimulátorok világában edződött lelkemnek ezek az alkotások általában olyanok, mint a csokitorta: a látvány ugyan csábító, azonban a tömény cukor fogyasztása csak a legritkább esetben kifizetődő hosszabb távon. A Colin McRae Dirt 2 azonban teljesen más: úgy szórakoztat, hogy közben egy percre sem válik unalmassá.

Azt hiszem, hasonló reményekkel indult csatába néhány hónappal ezelőtt az NFS: Shift is, azonban az “én bizony szimulátor leszek, akkor is, ha beledöglök” hozzáállás olyan erősen rányomta a bélyegét az alkotásra, hogy a fantasztikus látványvilág ellenére is azt kell mondjam, hogy a végeredmény több, mint kiábrándító. Ilyen előzmények mellett kezdtem neki a Dirt 2 kipróbálásához, amely a közvetlen előd függvényében nem ígérkezett maradandó élménynek: hatalmas gépigényre, csilli-villi grafikára, és unalmas játékmenetre számítottam, ehelyett olyat kaptam, amit már régen. Fantasztikusan kivitelezett látványvilág, ehhez mérten alacsony gépigény, szórakoztató (amely jelen esetben nem a gagyi szinonímája) irányítás, mindent elsöprő hangulat, és minden részletében igényes megvalósítás fogadja a játékost.

Először is kezdjük személyes vesszőparipámmal, az irányítással. Véleményem szerint egy jó versenyjáték alapeleme a kiváló irányítás, amely szerencsés esetben optimális középutat képez a “mindegy, mit nyomok, úgyis beveszek minden kanyart csőgázon“, illetve az “tüsszentek egyet, és máris az árokból pislogok” modellek között. Ennek megfelelően leginkább azt szeretem, ha érződik a különbség hajtásláncok sajátosságai, illetve a vezethető járművek karakterisztikája között, ugyanakkor a verdák viselkedésének kiismeréséhez nem kell egy fél élet, hanem néhány órás ismerkedést követően már magabiztosan cikázhatunk a pályákon, folyamatosan gyorsulva, a határokat a végletekig feszítve. Ilyen például a konzolos Gran Turismo sorozat, vagy PC-n a GT-R Evolution, amelyek mind a mai napig nagy kedvenceim, nem éppen zsenge életkoruk ellenére. Nos, a fentebb vázolt értékekkel bír a Dirt 2-ben látott megoldás is: az autók nagy biztonsággal uralhatók már viszonylag rövid játékidő után is, ugyanakkor minden kanyarban észnél kell lenni, mert a felvonultatott gépsárkányok mindegyike más és más kezelési technikát igényel. Nyugodt tempó mellett persze az összes jármű játszi könnyedséggel irányítható (és ez az a pont, amiben a Dirt 2 alapból köröket ver a Shift-re), azonban forszírozott tempó mellett már komoly összpontosítást igényel a szekerek terelgetése, ezáltal hosszabb távon is szórakoztató marad a versenyzés. Zseniális megvalósítás! Másodsorban szót kell ejtsek a grafikáról is, amely még az én kiöregedő konfigurációmon (Intel Pentium Dual Core E2180 @ 2.2 Ghz, 2 GB RAM, GeForce 8600 GT 256 MB) is bámulatosan fest: a szoftver 1440 × 900 képpontos felbontás mellett, közepes, illetve esetenként annál magasabb beállítások mellett is reccenésmentesen fut, amely az NFS: Shift-ről közel sem mondható el. A látványvilág értékelése persze erősen szubjektív, azonban a magam részéről sokkal inkább értékelendőnek tartom a jó optimalizáltságot, mint a kizárólag a csúcskategóriás rendszereken élvezhető vizuális orgazmust. Persze a Dirt 2 utóbbi területen sem marad el a konkurenciától, köszönhetően a DirectX11 kiterjedt támogatásának.

Ha már grafika, mindenképpen kiemelendő a menürendszer elképesztő részletességű megvalósítása: a szokásos klisék helyett ezúttal egy hangulatos versenyhelyszínen navigálhatunk az elérhető opciók között, amely jelentős mértékben hozzájárul a játék komplexitásához, egyben igényességéhez. A technológia egyetlen hátránya, hogy a főmenü betöltése nem éppen villámgyors folyamat, de tekintve a végeredményt, ez bocsánatos bűnnek tekinthető. Ide vágó érdekesség, hogy a játék grafikai megvalósítására, és úgy “alles zusammen” mindenre rányomja a bélyegét egyfajta extrém lazaság: az alkalmazott betűstílusok, grafikai elemek mind-mind gyökeres ellentétei a hasonszőrű programokban tapasztalható, jéghideg profizmust árasztó életérzésnek, ehelyett egy sokkal lazább, már-már férfiasan “trehány” design érhető tetten. Példának okáért a menüben bóklászva random változik a környezetünk, így néha napján megrágott hamburger figyelhető meg az asztalon, máskor pedig a lakókocsiba lépve egy útban hagyott kipufogón “vergődünk át”. Ötletes, különleges, egyben példátlan megoldás!

Végül, de nem utolsó sorban nem szabad megfeledkezni a játékban szereplő hanganyagokról sem, lévén, a Dirt 2 ezen a téren is domborít: jelentős darabszámú alkotás csendül fel a programban, amelyek műfajukat tekintve jelentős szórást mutatnak. A kommersz vonaltól kezdve, az alternatívon át, egészen az indie rock-ig terjed a kínálat, olyan világsztárokat is hadrendbe állítva, mint a The Prodigy, a Ninja Tune, vagy a The Futureheads. A jellemző irányvonalat azért az indie adja, amely figyelembe véve a főmenü fentebb már részletezett sajátosságait, teljesen érthető választásnak bizonyul. Nem is ragozom tovább, jár a piros pont a fejlesztőknek, még akkor is, ha személy szerint meglehetősen kevés vonzó darabot találtam a zeneszámok között. (Lásd lejjebb! :))

Összegzés. A Colin McRae: Dirt 2 jött, látott, és győzött. Hölgyeim és Uraim, íme az év autós játéka!

A demóért erre tessék!

Ladyhawke-My Delerium

The Futureheads - Radio Heart